noirblanc

Nem tűntem el, még ha úgy is látszik...:)

Nem szippantott be semmiféle űrhajó, még mindig a Földön élek...:)

Kicsit utolért a betegség, a bölcsődei beszoktatás is hosszadalmasnak ígérkezett, most pedig már itthon vannak velem az első tipikus bölcsis betegséggel  ( kötőhártya gondjaink vannak).

A kezdeti nehézségek után már beilleszkedtek a bölcsibe szerencsére, bár Zsombival kapcsolatban voltak kétségeim. A második beszoktatási hét közepén, mikor már többet voltam kint ( a csoportszobán kívül), mint bent, elszakadt nála a cérna és minden erejével tiltakozott.

Persze, ahogy annak lennie kell, engem is megingatott a viselkedése. Nem tudtam, jól döntöttem-e? Mi lesz, ha nem tud elszakadni tőlem?

Biztos sokan szintén ezt érzik, akik ilyen vagy olyan oknál fogva, de a bölcsi mellett döntenek. Hiába tudod az eszeddel, hogy előbb-utóbb ez következik, nem leszel mindig mellette, mégis a szíved azt súgja, talán még egy kicsit lehettél volna otthon..talán kicsit még ráért volna...

De a harmadik héten úgy elszaladtak előlem, hogy köszönni is elfelejtettek. Ezt teszi egy kis idő. Nekik is csak arra volt szükségük.

Bár még nincs köztük az a nagy összetartás, amire számítottam ( majd biztos egymást fogják vigasztalni, gondoltam én) , Laurának már van egy kis barátnője, akivel eljátszik. Zsombi inkább magát szórakoztatja, na meg persze a bölcsis nénit próbálja kisajátítani. :)

Mintha azóta engem is nagyobb becsben tartanának. Jobban ragaszkodnak, jobban bújnak hozzám. Kinek ne esne ez jól?

Furcsa, hogy nincsenek minden percben mellettem. Érdekes, két és fél éve pár nap kivételével mindig együtt voltunk és most új időszak kezdődött. Természetesen sokkal zökkenőmentesebben alakult minden, mint ahogy képzeltem.

Mindannyiunknak meg kell tanulnia élni kicsit a saját életét is. Ez nehéz, de törvényszerű. Pedig két évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha beszélni fognak, nem hogy bölcsődések lesznek.

Ha közhely, ha nem, kimondom...nagyon gyorsan telik az idő! Már nem kisbabák, kezdenek "kialakulni".

Ők gyorsabban fejlődnek, mint az én agyam. Nekem még mindig nehéz úgy gondolnom magamra, mint egy kétgyermekes anyukára. :)

Mikor fog ez megváltozni? :)

Kicsit szomorú az év utolsó napja.

Kicsit magunk mögött hagyjuk az idei év boldogságát és a fájdalmas pillanatokat egyaránt.

Ma utoljára írjuk le a 2013-at úgy, hogy a jelenre vonatkozik. Holnaptól már beáll a múlt évek sorába.

A facebook megint tele jókívánságokkal. ( de legalább nem kell már a csupa nagybetűs karácsonyi üdvözleteket olvasnom..itt megint elmondanám, hogy a karácsony kisbetű és a jókívánságok is, nem vagyunk mi amerikaiak)

Megint legalább márciusig erőltetnem kell a 2014 lefirkantását és biztosan ezerszer el is fogom rontani, visszatörlöm, bosszankodom, aztán május környékén majd meg is szokom.

Persze mire belém ivódik az új évszám, addigra már a jövő évi ilyen bejegyzésem fog születni.

Miért telik az idő egyre gyorsabban? Gyerekkorban szinte vánszorognak az órák, a napok. Most meg csak kapkodom a fejem. Alig van idő megszokni egy élethelyzetet,  már tolakszik elénk a másik.

Januárban az ikrek bölcsibe mennek. Az én kicsikéim elkezdenek beilleszkedni a társadalomba. Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni az új élményekhez.

Még mindig sok álmom vár valóra váltásra vagy éppen arra, hogy soha ne váljon valóra, csak ezt még nem lehet tudni.

Vannak célok, amikért felkelek nap mint nap és amiért várom az új évet, az új kihívásokkal együtt.

Minden kedves olvasómnak, barátomnak, bloggertársamnak boldog új évet kívánok!!!

Elöljáróban annyit, hogy én mindig is nagyon pörgős lány voltam. Buli buli hátán, sehonnan sem hiányozhattam, akadt sok haver, barát, minden, ami kell. Sosem éreztem egyedül magam. A boldogság az volt számomra, ha kaptam egy divatos csizmát, ha sikerült egy vizsgám a főiskolán, később, ha megdicsértek a munkahelyemen, ha giga-mega bulikba járhattam és hosszú estéken át  csak csacsoghattam a barátnőimmel.

Emellett csóró főiskolásként a héten már negyedik alkalommal elfogyasztott sajtos-tejfölös tészta után, ha találtam pár százast a zsebemben, amit elvihettem az esti JATE Klub koncertre, az jelentette a fő boldogságforrást. Sosem felejtem el a hajnalig tartó bulikat, ahol nem is a buli volt a lényeg, sokkal inkább a hajnali hangulat és megvilágosodás, azok a néha igazi filozófusokat is megszégyenítő eszmefuttatások, melyek kicsit borgőzös, nagyon fáradt, mégis " le sem lehet lőni" stílusban lefolytatott eszmecserék voltak.

Mindent azonnal akartam és türelmetlen voltam, ha épp nem sikerült.

29 éves koromban egy időszak véget ért. Ennek több mint két éve már. Megérkezett Laura és Zsombi és minden megváltozott. Nincs körülöttem sok ember, akik voltak, lemorzsolódtak, páran maradtak csak. Nem tudok és nem is akarok ugyanis úgy részt venni a társasági életben, mint régen. Születtek új célok, új életfilozófiák, új miértek, új azértok, ha lehet mondani : új csakazértok. :) Na és persze született két kis angyal is, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a mai állapot, a lenyugodott, harmonikusabb énem, aki nem sürget semmit, aki nem akar mindent azonnal, aki elfogadja, hogy mindenhez idő kell.

Ehelyett a boldogság számomra már az, hogy minden erőszak nélkül szól a kisfiam, hogy " bii" ( bili) és produkál magától bele, ami éppen jön. Csak úgy, magától. Sosem hittem, hogy ilyesminek valaha örülni fogok. Vagy amikor "nyanyának" szólítanak ( nekik ez az "anya".)...mikor igazi, felhőtlen kacagással- amilyet csak a gyerekek tudnak- vetik magukat a karjaimba és ölelnek, a fogukat összeszorítva...

Nem is láttam magamat így, anyaként a múltban soha. Nehéz volt elképzelnem. Ma pedig azt a mindig pörgős, vidám ( bár sokszor csak mutatta, hogy vidám), örökké csavargó lányt nehéz már visszahívnom az emlékezetemben. Ki is volt? Egy árnykép talán. Egy régi ismerős.

Ami akkor is feltöltött és ma is megmaradt: egy jó könyv. Vagy inkább sok jó könyv. Na és még annál is több. Ha szomorú voltam, ha túl elégedett és kellett egy kis nyugi, ha ki akartam kapcsolni, ha elegem volt a vizsgákból, az emberi szóból ( bár ez akkoriban nem volt rám jellemző, manapság inkább igen), csak le a polcról egy laptengert és már kezdődött is az igazi szórakozás. A saját és a könyv kreálta birodalomba. Voltak nagy találkozások, könnyes búcsúk, " ezért képes voltam pénzt adni? " puffogások. Leginkább a szegedi TIK hangulatát szerettem. Itt ízét érezted minden egyes lapnak. Ott olyan csend honolt a könyvtári részen, amit azóta sem tapasztaltam. Olyan harmónia, hogy az ember csak leült és csak úgy tett, mintha olvasna, közben pedig a könyv előtte feküdt és ő kinézett a hatalmas üvegkomplexumból. Merengett. Olyan kicsi pont volt ő és olyan nagy a világ. Béke, csend, nyugalom, örökkévalóság.

Képek: municio.hu, szegedma.hu

Drága Laurám!

Már második éve, hogy része vagy az életemnek. Voltak nehezebb periódusok, de több a jóból. Kisbabaként nyugodt és csendes voltál, alig lehetett észrevenni, hogy a szobában vagy. Most ez akkor történik így, ha épp a kedvenc meséd megy a tévében. Bámulatos, ahogyan ilyen kicsi korodban is el tudsz mélyülni abban, ami épp érdekel. Kivételes vagy. Elsősorban nekünk, de majd a világ is észre fogja ezt venni, ahogy telnek az évek. Sajnos azok telnek és anya csak egyre érzelgősebb lesz. :)

Minden anya titkon álmodozik arról, hogy legyen egy kislánya, akit öltöztethet, fésülgethet, közösen festhetik a körmüket és együtt moroghatnak a férfiakra. :) Mikor megtudtuk apával, hogy ketten vagytok, abban reménykedtünk, hogy a mi álmunk is valóra válik. Szerencsénk volt, mert tényleg így történt. Éjszakánként simogattam a hasamat, próbáltam eltalálni, mikor rúgsz te és mikor Zsomborka. Így próbáltam akkor közelebb kerülni hozzád. Abban reménykedtem, hogy rám fogsz hasonlítani, Zsombi pedig apára. Meghallgatták ott fent a kérésemet, nem is tudod, mennyire. Te is olyan álmodozó vagy, már kislányként is, mint én voltam. Te is olyan messzi világokban jársz, ahová nem mindig tudunk követni, de látjuk rajtad, mennyire el tudsz gondolkodni. A tekintetedben- hogy egy nagyon kedves ismerősömet idézzem- évezredek vannak. Kevés gyermeket láttam ilyen áthatóan nézni, mint téged. Olyan vagy, mint aki régi titkok tudója, régi fájdalmak és bölcsességek hordozója. Álmodozó természeted remélem, egész életedben elkísér és soha nem fogod feladni, ha hiszel valamiben! Remélem, olyan kitartó leszel felnőtt korodra is, mint amilyen most vagy!

Vigyázz bátyádra, aki igaz, csak egy perccel idősebb nálad, mégis te vagy jelen állás szerint a határozottabb jellem. Egyelőre mindenben gyorsabban fejlődtél. Hamarabb tanultál meg mászni, járni, az első szavakat kimondani és bizony megharcolni a magad igazáért. Harcolj majd érte is, ha úgy látod, igazságtalanok vele. Mondd meg neki a véleményedet, ha úgy látod, butaságokba hajszolja magát. Tanítsd meg neki a tekinteted mélyén rejlő nagy igazságokat. Te is tanulhatsz sokat tőle. Többek között azt is, hogy néha engedni is kell. :)

Ketten vagytok, mégis kicsit egyek maradtok, míg világ a világ. Legalábbis nekem ez lenne a legnagyobb megnyugvás.

Tőled én is sokat tanultam már. Tudom, milyen feltétel nélkül szeretni és elfogadni. Megismerhettem a szárnyas lovak világát, mindenféle nézőpontból. Tudom, milyen rajongani valamiért, amit szeretünk. Ezeket mind te tanítottad nekem.  Egy ilyen eleven, határozott kislány anyukájának lenni nem mindennapi feladat és én kiváltságosnak érzem magam. Mások is észrevették már, milyen okos vagy és mennyire gyorsan tanulsz. Lehet szülői elfogultságnak is nevezni, ki ahogyan látja, de én hallgatok a megérzéseimre. Nekünk mindig te leszel a legszebb és legkivételesebb! Ami anyának és apának még fontosabb, hogy boldognak lásson téged! Remélem, hogy megadja az élet nekünk ezt az örömöt!

Nagyon boldog 2. születésnapot kívánunk neked!

Szeretünk, ölelünk!

Apa és anya

Drága Zsombikám!

Olyan sok dolgot mondanék neked, de nagy részét még nem is értenéd, még nagyobb részét jobb is, ha nem érted, a legnagyobb felismerésekre meg úgyis magadnak kell majd rájönnöd.

Most csak arról tudok neked írni, mit is jelentesz nekem és mennyire megváltoztattad az életemet, életünket. Két éve már, hogy megszülettél, de bennem sokkal régebben élsz már. Éltél az álmaimban, mint angyali kisfiú, aki a „kis szerelmem” lesz majd, akit óvni fogok a lányoktól és össze leszünk nőve. Éltél a gondolataimban, vágyaimban, mikor láttam, hogyan sírnak az örömanyák a fiuk esküvőjén. Éltél a reményben, mikor a körülöttem lévő „lányos” család mellé annyira vágytunk egy kicsi fiúra. Éltél, növekedtél 9 hónapig a pocakomban, ahol már nem voltál egyedül és hiszek benne, hogy nem is leszel soha. Megérkeztél hozzánk és nagyon boldoggá tettél minket!

Tényleg egy angyali kisfiú lettél, szőke fürtjeidtől nincs az a szív, ami ne olvadna meg. Érzékeny vagy és nagyon bújós, tele szeretettel, ez az anyai szívemnek leírhatatlan érzés. Szeretnék én is örömanyaként sírni a te esküvődön, bár félek, nem lesz olyan lány, akit elég kivételesnek fogok tartani arra, hogy feleségül vedd. :) Bocsásd meg ezt egy anyának, aki ilyen önző lesz majd veled, bár mutatni nem fogja. Megtanítottál ezernyi dologra, amiről én magam sem tudtam. Olyan érzéseket szabadítottál fel bennem, amelyek által szinte biztosan állíthatom, hogy jobb ember lettem . Nem tudtam előtted, milyen az igazi élet. Nem tudtam, milyen igazán aggódni, igazán örülni, igazán mérgelődni és nem tudtam elsősorban, milyen szülőnek lenni. Köszönöm, hogy ezt megtanítottad nekem!

Nem bánnám, ha ilyen is maradnál, ilyen őszinte, fesztelen, vidám és barátságos. Ha mindig a „kuku” vonat lenne a legkedvesebb meséd és én maradnék az az ember, akihez a legjobban ragaszkodsz. Tudom, nem lesz így. Megpróbálom majd elfogadni, hogy neked is van saját utad, saját érzéseid, vágyaid. Tudom, nem irányíthatom végig a sorsodat. Szeretnélek mindentől megvédeni, de el kell majd fogadnom egy napon, hogy ez minden igyekezetem ellenére nem fog sikerülni. Remélem, Laurával mindig vigyáztok majd egymásra, akkor is, ha én nem lehetek veletek! Ha fogjátok egymás kezét és biztatjátok egymást, mikor látszólag nincs is remény, akkor nagy baj nem érhet benneteket, kisfiam! Apa és én mindig azon leszünk, hogy szeretetben nőjetek fel és amit mi tanultunk jóságot, esetleg életbölcsességet, a legjobb tudásunk szerint megpróbáljuk átadni nektek. Mi sem vagyunk tökéletesek.  Te sem leszel az a külvilág számára, de nekünk mindig te leszel a legédesebb kisfiú, akire soha semmi rosszat nem szabad mondani!

Isten éltessen második születésnapod alkalmából!

Puszilunk! Apa és anya

Pénteken készültem már erre  a bejegyzésre, mert akkor volt a napja, de a szomszédok és a férjem "összeesküvése" bontotta az eredeti tervet. :) Persze egy cseppet sem bántam.

Miért is más egy születésnap? Mikor még gyerek vagy, az ajándékokról szól és arról, ezen az egy napon majdnem mindent szabad, téged puszilgat körbe mindenki, anya tortát süt, jönnek a rokonok, az egész nap egy nagy felfordulás, jönnek-mennek a vendégek, te pedig büszkén meséled, hány éves is vagy.Később is különleges marad. Másként kel fel reggel a nap, milyen igaz ennek az ismert dalszövegnek a refrénje is. Bárhol meglátod a születésnapodat jelző dátumot, legyen az programajánlóban, könyvben, újságban, monitor alján, telefonodon, az iskolában, otthon, a munkahelyeden, mindig felkiáltasz: " Ez az én szülinapom! " Nem számít, mennyi idős vagy, nem feledkezel meg soha erről a különleges napról.

Az egész lényedet valami különös jó érzés járja át. A tükörbe is úgy nézel bele, hogy " Ma van a szülinapom! "- magadra mosolyogsz és várod a sok sms-t, telefont. Ezen a napon olyanok is feléd néznek, akikről régóta nem hallottál.

Itt jön a másik izgalmas tény. A korod. Van a leírt kor és az érzett kor. Ebben biztos mindenki egyetért. A korod nem te vagy.

A külvilág számára én 31 éves vagyok, kétgyermekes, felelősségteljes anyuka, néhány kezdődő szemránccal, kicsit kiábrándultabb tekintettel, mint 10 évvel ezelőtt.

Az ismerőseim számára 31 éves ( hú, már annyi? -magukban megjegyzik, de nem mondják), kétgyermekes, néha szétszórt anyuka, aki itt meg ott megosztogatja az írásait, próbálkozik véleményt formálni, de néha már az agyukra megy a különféle történeteivel. De azért elolvassák. Többen, mint a barátai. Ez miért van,még nem sikerült rájönnie. :) Semmi különös, nem ártalmas, nem túl hangos, nem is csendes, talán kicsit kevesebbet firkálhatna és többet törődhetne valami mással, a gyerekekkel, a férjével vagy az otthoni teendőivel. :)

A barátaim számára : " te jó ég, máááár 31? Nem is nézel ki annyinak! " Én tudom, hogy azért nagyjából igenis kinézek, max. egy-két évet tudnék letagadni, de ki az, aki nem várja el a barátoktól ezt a kis kegyes hazugságot? :) Kitől, ha nem tőlük? A barátok emellett még azok, akiknek nem annyira van idejük elolvasgatni az összes írást ( tisztelet a kivételnek), mert amúgy is ismernek, miért lenne érdekes, ők meg különben is dolgoznak meg sportolnak és loholnak meg terveznek és szerveznek és mindig úton vannak stb.

A gyerekeim számára: anya olyan furcsa ma. Mindig vigyorog, meg öltözködik, megint csak mosolyog, kifesti a szemét, megfésülködik,  nem csak abban az unalmas lila melegítőjében flangál, amiben mindig is szokott. Felvett egy farmert, szép pulcsit, hajat mosott, mi baja lehet? A szomszédok beállítottak ide valami édes sütivel, amiből jó sokat ettünk, lehet , hogy ehhez van köze. :)

Végül mit jelent számomra? Sok-sok pozitív érzést, amint elolvastam a facebook-os üzeneteket, fogadtam a telefonhívásokat, sms-eket és egy kicsit azt éreztem, hogy valóban nekem szólt, nem csak egy kötelező kör volt, amit le kellett róni. Ha nem is így volt, hagyjátok meg nekem ezt az illúziót. :) A korom valóban nem én vagyok. A ráncok gyűlnek, megbarátkozom velük, túlélem. Kimondom, hogy 31. Soknak tűnik. Tíz évvel ezelőtt már vénnek tartottam az ilyen korú embereket. Most kihúzom magam az ilyen beszólásokra, mert éééén nem öregszem. :) Legalábbis lélekben nem. Közel sem hasonlítok megfontolt anyukára, mert még sok a hiányosságom. Kicsit örök álmodozó és gyerek maradok, amíg csak élek és a születésnapomon főként eszembe jutnak gyerekkori vágyaim. Sok közülük valóra vált. Sok közülük nem és nem is fog soha. De a számomra leginkább fontos álmaimért akkor is harcolni fogok, ha mindenki bolondnak tart is érte. Inkább élek így, mint az örökös elvárások zúgó tengerében...

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám. :)

Olvassátok szeretettel a karácsonyi pályázatra írt művemet és ha tetszik, a történet elején ott a like gomb, kérlek nyomjatok rá! Előre is köszönöm!

https://jelenvagyok.hu/index.php/palyazatok/karacsonyi-toertenet/318-zoellner-agi-karacsonyi-koelcsoenauto

Önzetlennek lenni nem túl divatos dolog mostanság. Furcsán néznek rád. Pedig olyan jó nem mindig magadra gondolni. Olyan sok ember van körülötted, aki csak egy jó szóra vár, akinek egy jókor elmondott dicsérő megnyilvánulásod megszépíti a napját, akinek a mosolyod reménysugár. Néha még az is elég, ha a szándékot kimutatod. Tettet már nem is várnak. Ennyi elég. Magában foglalja az ígéretet, hogy vannak még, akiknek fontos mások sorsa. Mikor úgy érzed, egyedül maradtál, közvetlen környezeted magadra hagyott, ne legyél rest új ismeretségeket kötni. Nincs mit vesztened. Csakis nyerhetsz vele. Ha mások felé kedvességgel fordulsz, nagy baj nem érhet. Persze mindig elkísérnek majd el nem sírt könnyeid, el nem mondott mondataid, el nem rebegett imáid. Sződd ezt bele a másokkal való törődés hálójába! Tudod, mi lesz az eredmény? Sokkal jobban fogod érezni magad. A másik is sokkal jobban fogja érezni magát. Az el nem rebegett mondatok, az el nem mondott imák másnak fognak segíteni és ezáltal neked is. Ha nyitsz mások felé, az egyenes út lehet az önismerethez is.

Csak le akartam írni: annak ellenére, hogy az autónkról semmi hír és már kezdjük elveszíteni a reményt, hogy valaha is meglesz, nagyon nagy örömmel töltött el, ahogyan sok ismerős és ismeretlen reagált és együttérzett velünk.

Nem tudjuk, miért pont a miénket és miért pont akkor, de valami oka biztosan volt.

Rákészültünk a nyugodt, unalmas téli estékre, amikor esténként jó kis filmeket töltünk le, megnézzük és utána lehet elmélkedni..de most megint egy szabad perc sincs, ki kell találni, hogyan tovább.

Október 14-én el is indítottuk egyszerre vagy 10 film letöltését, erre 15-én reggelre volt-nincs autó.

Ma is voltam lent az ikrekkel, még mindig fájó pont a régi " helyét" látni, de mintha kezdene tompulni talán. Babonából vagy ki tudja, miért, alig pár autó szokott oda állni. "Átkos hely"-nek lett bélyegezve az a bizonyos rész.

Azon gondolkodtam, lehet, a sors akarja, hogy ne legyen nyugtunk. Lehet, ez egy ilyen időszak. Mindig új célok, mindig új irányok. Na és persze a rengeteg kedves komment és sok ezer megosztás, amit kaptunk, nem fogom elfelejteni nektek.

Ennek ellenére már sosem leszünk olyanok, mint előtte. Eddig nem fordult meg a fejünkben, hogy pont a miénket lovasítják meg. Most pedig csak ettől fogunk rettegni, amint lesz "új" autónk.

Hallottunk olyat is a Kékfényben, hogy a lopott kocsik 80 %-át egyből szétszedik, 20 %-át pedig egyben értékesítik valahogy. Sokat külföldre visznek, Afganisztánba, Irakba.

Egy szó mint száz: ha már elment tőlünk, nekem azért még mindig nagyobb megnyugvás lenne, ha tudhatnám, valahol még egyben van. Mindig fájni fog, hogy annyira vigyáztunk rá, szépen rendben tartottuk, a gyerekekre rászóltunk, hogy ne rúgják össze az ülést és most esetleg valaki más használja, akit cseppet sem érdekel, korábban kié, mié volt és mennyire hiányzik neki.

A gyerekek is kezdik megszokni, hogy nincs " dudu".

Párszor még biztosan el fogok búcsúzni tőle itt a blogomban is.

Poszt vége, hiányérzet marad.

Aznap történt, mikor elvitték autónkat a parkolóból.

Este megnéztem a mailjeimet és döbbenten vettem észre, hogy választ kaptam a jelenvagyok.hu írói közösségtől, miszerint felvételt nyertem hozzájuk és várják a műveimet. Ma néztem a honlapjukat és már fent figyel a kis bemutatkozóm náluk. Jó érzéssel töltött el ebben a nagy letargiában, amiben napok óta talál bennünket mindenki, aki felénk néz.

A szomszédok nagyon rendesek, felajánlották, hogy segítenek intézni a nagybevásárlást, még a kocsijukat is kölcsön akarták adni, de minket meg a guta ütne meg, ha még az is eltűnne valahogyan...

A jelenvagyok.hu-nál az alábbi linkre kattintva megtalálhattok:

https://www.jelenvagyok.hu/index.php/bemutatkozo/110-zoellner-agi

Facebook-oldaluk:

https://www.facebook.com/jelenvagyok.hu?fref=ts

Itt fognak megjelenni novelláim, folytatásos történetek... a többi legyen meglepetés! ;)

Remélem, itt is követtek majd!